Nemzet napszámosa

A közösség és az összefogás elsöprő ereje - Mindenki!!!

Ma reggel, ahogy rákerestem a hírekre, vezető helyen szerepelt, hogy a legjobb élőszereplős kis játékfilm kategóriában az Oscart idén Deák Kristóf alkotása, a Mindenki nyerte. Öröm, boldogság, büszkeség – mind eltörpült a katarzis mellett, amikor végignéztem a filmet. Pedagógusként és táncpedagógusként olyan sokat kaptam ettől a 25 perctől, hogy szeretném ezt most itt megosztani. (Az alábbi gondolatok kizárólag rám vonatkoznak. Attól igazán jó egy művészeti alkotás, ha sok-sok kérdést és gondolatot vet fel. Könnyen lehet, hogy másoknak mást mond ez a film. Attól még mindannyiunk számára lehet igaz.)

Örülök, hogy van egy film, ami iskolai közegben játszódik (nem idealizált, nagyon is valóságos), ami közösségről szól (mert manapság már alig létezik jól működő közösség), amiben a gyerekek komoly erőfeszítéseket tesznek (mert manapság az a divat, hogy a gyerekeinket megkíméljük az erőfeszítéstől), és ami kimondja: a ránk erőszakolt hazugságot nem kell minden esetben elviselnünk, de ehhez össze kell fognunk.

Ha valaki nem látta még, itt nézheti meg:

Röviden összefoglalva a tartalom:

Zsófi új iskolába kerül, ahol azonnal megtetszik neki a kórus, ami sorra nyeri a versenyeket. Óriási örömmel megy el az első próbára, azonban Erika néni, a kórusvezető négyszemközt arra kéri, hogy ne énekeljen hangosan, hanem tátogjon. Hamarosan összebarátkozik a kiemelkedően jó hangú Lizával, aki nem érti, miért szomorú barátnője, ha szóba kerül az énekkar. Amikor Zsófi nem bírja tovább, és elmeséli, mit mondott Erika néni, Liza figyelni kezdi a próbán, ki tátoghat még Zsófin kívül is. Amikor kitör belőle a felháborodás ( a kórus egyharmada érintett a dologban), Erika néni elmondja, hogy ha nem lenne ez a megoldás, nem győzhetne állandóan a kórus, és nem utazhatnának el mindenhová (most éppen Svédország a cél). Amikor a következő versenyen énekelni kellene, az egész csapat csak tátog mindaddig, amíg Erika néni megszégyenülten le nem rohan a színpadról. Aztán mindenki együtt énekel, szívből és élvezettel.

Tiszta verseny… Az ember elgondolkodik azon, hogy létezik-e egyáltalán. Azt szokták mondani, hogy ahol a művészet is érintett, ott ne várjunk korrekt pontozást, mert az csak szubjektív lehet. És a tizedmásodpercekre mérhető sportágak? Ott meg, ugye, tudjuk, mennyit módosíthat az eredményeken a dopping…

Pedig a gyerek tiszta versenyre vágyik. Akkor is, ha nem ő a legjobb, akkor is, ha nem őt kiáltják ki győztesnek. Azt szeretné, ha reálisan értékelnék a teljesítményét. Ebben az esetben ugyanis tudná, hol áll jelenleg, mennyiben és miben kellene fejlődnie. És ez ösztönözné, nagyobb erőfeszítésekre sarkallná.

Ebben a filmben Erika néni dönt a gyerekek helyett. Egészen addig, amíg Zsófi el nem mondja a titkot Lizának. Merthogy  a kórus már évek óta a legjobb, és megnyer minden versenyt ezen az áron. És akivel Erika néni elbeszélget a jövőbeni tátikálásról, az magában tartja ezt a szégyenletes dolgot, hiszen – ahogy a kórusvezető rámutat – ki szeretné, ha a többiek megtudnák: nem olyan jó, mint a kórus többi tagja. Mesteri ez a manipulálás, hiszen minden érintett azt hiszi, hogy egyedül van, egészen addig, amíg Liza hangosan ki nem mondja az igazságot. És amíg egyedül vagyunk, nincs erőnk tiltakozni, nem vagyunk képesek összefogni, csak szégyenkezni…

Ezek a gyerekek szeretnek énekelni. Látszik az öröm a pofikájukon, amikor szívből, örömmel énekelnek, ezért Erika néni mindenek felett álló döntése (ne feledjük, az iskola igazgatója nagy súlyt helyez arra, hogy a kórushoz bárki csatlakozhat!) a mindent elsöprő győzelem érdekében megfosztja a gyerekek komoly hányadát az éneklés élvezetétől. Elvesz tőlük valami nagyon fontosat, amellett hogy önbizalmuk és önbecsülésük is odavész: nem érzik egyenlőnek magukat a többiekkel, hiszen ők valamiben rosszabbak náluk.

Igen, ilyen tanár, ilyen edző, ilyen kórusvezető létezhet. És olykor a gyermek szülői segítség nélkül nem tud megküzdeni a helyzettel. De ne gondoljuk azt, hogy ez az általános! A többség megtanítja, hogyan kell emelt fővel veszíteni és felállni a kudarc után, hogyan kell egyre jobbá válni, kihozni magunkból a legtöbbet, és hogyan kell a győzelem után is mindkét lábbal a földön maradni.

Nekem arra is kiváló példa a film, hogy a konfliktusokat ideje korán fel kell tudni vállalni. Ha én, a kórusvezető nem értek egyet az igazgatóm döntésével, nem tudok azonosulni vele, akkor mondjam ki azt a kezdet kezdetén. Vállaljam a felelősséget azért, mert sikeres (győztes) csapatot szeretnék építeni, ahová válogatás alapján lehet bejutni. Hiszen az énekléshez is képességek kellenek (jó énekhang, biztos hallás), nem rendelkezhet mindenki ezzel (legyünk őszinték, már testnevelés órán is kiderül, kit küldenek edzésekre, versenyekre, de mindez nyíltan történik, a gyerek nagyobb lelki törés nélkül tudomásul veszi, hogy nem fut olyan gyorsan, mint egy-két osztálytárs). Erika néni nem mert szólni, nem merte felvállalni a konfliktust, ezért inkább sikeresen manipulálta a gyerekeket saját célja érdekében, anélkül, hogy minimális empátiával átérezte volna, hogyan szenvednek ettől. Akik szintén nem mertek ellentmondani tanáruknak, inkább némán tűrtek, amíg Liza – igazságérzetétől vezérelve – ki nem állt értük is.

Vajon miért Liza meri kimondani az igazat? Mert nagyon jó hangja van, apukája hangmérnök és a rádióban dolgozik, és segítségével hamarosan akár a rádió gyermekkórusába is felvételizhet? Kétségtelenül mindez adhat némi önbizalmat és támaszt a kislánynak, de talán kell ehhez alapvetően bátorság, önzetlenség, fejlett igazságérzet is, ami a vezéregyéniség sajátja. Tudjuk, hogy Liza népszerű, hiszen osztálytársai még azon is összevesznek, hogy a folyosói padon ki üljön mellé, és a szünetet is mindenki vele akarja tölteni. Láthatjuk azt is, hogy a néma lázadást hogyan szervezi meg Liza (ez pedig már Zsófi ötlete!), és az is azonnal kiderül, hogy mindenki hallgat rá, egyetért vele.

Óhatatlanul is azt érzem, látva a filmet, hogy egész életem folyamán számtalanszor voltam (vagyok) néma szereplő magam is. Ahogy a környezetemben mások is. Talán mi szintén arra várunk, aki a nevünkben is mer szólni… Pedig jobb lenne felvállalni a saját konfliktusainkat.

Gellért Tünde

 

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!