Nemzet napszámosa

Miért olyan nehéz örülni mások sikereinek?

Harminc éve dolgozom táncpedagógusként, megéltem már sok mindent rivalizálással, féltékenykedéssel kapcsolatban, hiszen táncversenyeken indulunk minden évben a versenyzőimmel, ahol a csapatban összetartó, közös célért küzdő gyerekek olykor ellenfelekként lépnek színpadra szóló vagy páros kategóriákban, ahol a jó helyezésért folyó küzdelem nem gyakran nem mentes az indulatoktól.

Most mégsem egy ilyen eset döbbentett meg, hanem az egyik anyuka megjegyzése, miszerint “kezdődik a versenyszezon, ideje lenne beszélni az osztálytársak anyukáival, hogy ne bántsák Nikit az eredmények miatt”. Persze rákérdeztem, és az alábbi történet kerekedett ki abból, amit végül elmondott nekem.

Niki 11 éves kislány, évek óta hetente minimum öt órát tölt a táncteremben, és otthon is sokat lazít, gyakorol. Tavaly az Olaszországban (Bressanone, Dél-Tirol) megrendezett világbajnokságon csoportban (hat másik kislánnyal együtt) világbajnok lett, duó kategóriában pedig a második helyen végzett. Általános iskolájában az a szokás, hogy aki valamilyen versenyen sikert ér el, behozza az oklevelét (érmét, kupáját) az osztályfőnök kérésére, aki örül tanítványai sikerének, és az iskola vezetése is értékeli a plusz erőfeszítéseket. Természetesen ez vonatkozik minden iskolai és iskolán kívüli tevékenységre, különböző sportágakra és tanulmányi versenyekre is. A gyerekek általában örülni szoktak egymás sikereinek, gratulálnak, és legfeljebb megkérdezik, milyen volt a versenyen.

Fotó: Csobay Dániel

Niki kedves, aranyos kislány, soha nem hallottam még rosszat mondani másról, és a csoportban is mindenkivel jóban van, képes kompromisszumokra, nem akar hangadó lenni, igazi csapatjátékos. Nem dicsekvős fajta, nem dörgöli oda más orra alá a teljesítményét. Ennek ellenére tavaly több napon keresztül nem beszéltek vele az osztálytársai (érdekes módon kizárólag a lányok, a fiúk gratuláltak!), és amikor végre megtörték a csendet, az egyik kislány azt vágta oda, hogy az anyukája szerint nem érdemes meg sem említeni a csoportban szerzett világbajnoki címet, “mert azt másokkal együtt, közösen érték el”.

Lassan tíz éve tapasztalom, hogy ez a látásmód lassan tért hódít mindenhol, párhuzamosan azzal a szemlélettel, hogy ” mert megérdemlem” és “ha én jól érzem magam, akkor a családtagjaim is jól érzik magukat”. Vagyis tele van a világ alanyi jogon (már születése révén) szupernőkkel és szuperférfiakkal, akik mind, mind különlegesek és nagyra hivatottak. És hogy vajon miért nem érnek el szuper sikereket? Természetesen rajtuk kívülálló okok miatt (mások hibája, a szülőké, a körülményeké, az elmaradt szerencséé). Nem azért (á, dehogy!), mert nem óhajtanak erőfeszítéseket tenni a boldogulásukért, mert nem akarnak együtt dolgozni másokkal, és ezáltal netán olykor alárendelni magukat a csoportérdeknek. Hallottam én már szülőtől (aki két héttel az országos verseny előtt vette ki a gyerekét a csoportból), hogy “nem érdekel a többi gyerek, engem csak a sajátom érdekel”.

Fotó: Csobay Dániel

Szóval az egyéni sikerek fontosak, a közösen elértekre nem érdemes szót se vesztegetni. Niki osztálytársa, aki judózni jár, ugyan országos második lett két indulóból, de az komoly eredmény, elvégre egyedül érte el. Úgyhogy javaslatom a következő: ezután ne foglalkozzunk a győri kézilabdás lányok világsikereivel, szánakozva említsük csak meg az egykori vízilabdás eredményeket, és irtsuk ki a kollektív emlékezetből a londoni 6:3 nyomát is! Buzdítsuk arra a gyerekeinket, hogy csak olyan sportágat válasszanak, hol egyéniben indulhatnak, és eszükbe se jusson olyan tanulmányi versenyre jelentkezni, ahol csapatban kellene teljesíteni.

Fotó: Csobay Dániel

Persze tévedés lenne azt hinni, hogy csak a szintén versenyezgető osztálytárs és szülei szemét szúrja Niki eredménye. Azokét még inkább, akik semmilyen edzésre nem járnak, otthon nyomogatják az okos telefont, a közösségi hálón tartják a kapcsolatot a barátaikkal, és röpke gondolatot sem vesztegetnek arra, hogy tanulmányi versenyen induljanak. Anyuka nem viszi őket hetente többször edzésre, próbára, külön órára, évente többször nem pazarolják a drága idejüket versenyekre, és a világbajnokság helyett ők nyaralni utaznak. Nincs lemondás semmiről, nem kell kifáradni, erőfeszítéseket tenni, valamiben egyre jobbnak lenni, fejlődni, a határainkat feszegetni. Lehet viszont irigykedni mások eredményeire, sikereire, örömére. Még nagyobb élvezet utóbbit elrontani, megkeseríteni, hiszen mire is vágyakozhat az, akivel elhitették, hogy már attól a világ közepe, hogy megszületett? Hát olyan sikerre, amiért nem kell megdolgozni, nem kell érte lemondani semmiről, és magától pottyan az ölünkbe! “Mert megérdemlem.”

Igen, jól látja Niki anyukája, hogy nem a gyerekekkel kell beszélni, hanem a szüleikkel. Mert egyik gyerek se lesz önző, érzéketlen, irigy és rosszindulatú, csak aki ezt látja a közvetlen közelében. Magyarán: akit erre nevelünk. Saját példával vagy tettel és szóval.

Gellért Tünde

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!