Nemzet napszámosa

Beszélünk róla, használjuk a munkánkban, továbbgondolkozunk róla - Mindenki!

Rengetegen olvasták az Oscar-díjas magyar kisfilmről, a Mindenkiről szóló írásomat (itt találod), egy kedves telefonhívást is kaptam, így megismerhettem egy csodálatos pedagógust, és többen írtak üzenetet is nekem, elmesélve, hogy a filmet nézik pedagógus kollégákkal, gyerekekkel, családban, munkahelyeken, használják nevelőtestületi gyűlésen és osztályfőnöki órákon.

Néhányan megkérdezték tőlem: miért nem lehet ezen a blogon  kommentelni? Ennek oka egyszerű: sajnos sokan minden keserűségüket, frusztrációjukat az interneten élik ki, és számomra elfogadhatatlan stílusban fejtik ki a véleményüket. Hiszem, hogy mindenkinek joga van a szabad véleményalkotásra, de meghatározott keretek között, tisztelve mások véleményét. Amennyiben üzenetet küldünk a bloggernek (a blogon a lap alján találjuk meg ezt a lehetőséget), akkor többnyire arcunkat és nevünket vállalva tesszük ezt meg (persze ez alól is van sajnos kivétel), ezért szeretném ezt a lehetőséget felkínálni olvasóimnak a kommentelés helyett.

Azonban érkezett egy olyan gondosan kifejtett, kimunkált vélemény is a Mindenki kapcsán, hogy úgy gondoltam, közzé teszem (bár több ponton nem egyezik a véleményünk, de hát ez nem is lényeges most), hátha másnak is lenne kulturált mondanivalója a témában, hiszen ez a kisfilm sokunkra gyakorolt erős hatást.

Kedves Tanár!
Köszönöm szépen válaszra inspiráló véleményét, amelyben sok igazság van.
De, amint előre is tetszett bocsátani, több szemszögből is lehet nézni a filmet és emiatt nem is lehet egyetlen, egyetemes vélemény.

Én úgy láttam, hogy az új kislány (Zsófi) érkezésekor, nem nagyon lelkesedett a karénekért, nem is válaszolt az Igazgató bácsi erre irányuló, folyosói kérdésére. Persze, amikor látta, hogy minden osztálytársa megy a kórus foglalkozásra, neki is kedve kerekedett rá. A Tanárnő (Erika néni, szerepét eléggé dilettánsan alakítva) nem akarta, hogy a gyerekek érezzék, hogy a szellemi és fizikai kapacitás tekintetében, az emberek között meghatározó különbségek lehetnek, ezért inkább befogadta az oda nem valókat is, köztük Zsófit is. Nem támasztja alá semmi azt a feltételezést, hogy azért, mert nem szeretett volna Igazgatójával ellenkezni. Inkább jószivűségből, kedvességből, hogy a botfülűek – noha nem tesznek semmit ezért – mégis részesülhessenek azokban az előnyökben, amelyekben a Tanárnő és a tehetségesek, együttes kemény munkájuk révén, részesülnek. Mindegyik ugyanazt az oktatást kapta Tőle, nem kivételezett a tehetségesekkel sem. A Tanárnő érdeme, hogy úgy begyakoroltatta velük a versenyre szánt dalokat, hogy utána, még nélküle is el tudták énekelni azokat. Ha, viszont, egy új, ismeretlen darabot kellett volna bemutatniuk, azt már szakirányítás nélkül, nem tudták volna ilyen szinten előadni. Szemünk előtt játszódott le, amikor Janics Natasa otthagyta Kati nénit (Fábiánné Rozsnyói). Amíg hatott Kati néni tréning szisztémája, addig nyert is, de amikor edzőként Férjét szerződtette, egyre lejjebb süllyedt. Ugyanez lett volna a film béli gyerekekkel is, hiszen csak azokat a dalokat tudták elénekelni önállóan, amelyeket Erika néni, kitartó energiával, az utolsó pillanatig gyakoroltatott velük.

Az életben viszont: \”Minden jó tett, megkapja a maga méltó büntetését.\” Azaz, egyrészt, a gyerekek ezt még nem tudták felfogni. Nem is meglepő, hiszen Janics Natasa példájánál maradva, felnőtteknél is előfordul ilyen tévedés (talán Tanárnőnek is van ehhez hasonló tapasztalata). Másrészt, a gyerekek azt sem érezték még, de majd a tapasztalat megmutatja Nekik is, hogy nem bírnak minden birkát a nyakukba venni, csak azért, hogy a szomorú birka ne vegye észre, hogy nem paripa. Mindkettő nagyon hasznos állat, de a birkának nem lóversenyen, hanem gyapjúnyíráskor kell kitűnnie.

Szerintem, Zsófinak, a maga sajnáltatásán kívül, kellett volna lenni annyi igazságérzetének, hogy azt mondja: \”Köszönöm szépen Erika néni jóindulatát, de nem fogadhatom el, mert nem szeretnék idegen tollakkal ékeskedni.\” Nem így történt. Ezért, bármennyire is vidáman énekeltek, a végeredmény nyilván az lett, hogy azok sem utazhattak el, akik megérdemelték volna. Lehet, hogy volt köztük olyan kislány is, aki \”csak\” tehetséges volt, de szüleinek, Zsófi szüleivel ellentétben, nem futotta Bécsbe járni, onnan karkötőt hozni általános iskolás, tehetséges kislányának. Lehet, hogy ez lett volna az egyetlen lehetősége, hogy más országot is lásson, más nyelvű gyerekekkel találkozzon, velük barátságot kötve ablakot nyisson a világra.

Végül hozzátenném, hogy így a  gyerekek rászokhatnak arra, hogy érdemtelenül is előnyhöz jussanak. A film ezen aspektusa élethűen tükrözi az 1989 előtti  viszonyokat. Mindegy volt, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtottál, mert a lusták, jobb esetben, az esetleg még szorgalmas, de gyenge képességűek (mint a film béli botfülű kislányok) is ugyanazt a juttatást kapták, mint te. Nem számított, hogy milyen képességű az illető, csak tartozzon ahhoz a csoporthoz, aki piros könyvet hordott a szíve fölött, mindjárt előnyökhöz jutott.
Örülök, hogy mi nyertük el az értékes díjat, hiszen a film rávilágít az 1989 előtti \”egyenlősdi\” helyzetre. Gratulálok a film alkotóinak, a hozzá anyagi forrást biztosító(k)nak és a cselekmény szereplőinek.

Dr. Szénási Zsuzsanna

Kedves Olvasóim!

Ha lenne még olyan gondolat, olyan vélemény, amit szívesen kifejtenétek itt, ebben a témában, akkor nyugodtan, van rá lehetőség, írjatok a bloggernek! Ígérem, hogy ha a moderálási elveinkkel nem ütközik, tehát nem támadunk, nem vagdalkozunk, nem vádaskodunk, és megfelelő formában használjuk édes anyanyelvünket, akkor mindenkit szívesen látunk ezen a blogon. Nemcsak olvasóként, de íróként is.

Gellért Tünde

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!