Nemzet napszámosa

A középszerűség diadala avagy a szombathelyi színház kálváriája

Ma nem a korszakalkotó zsenik, a polihisztorok és a művészetek aranykorát éljük, manapság a középszerű emberek uralkodnak mindenek felett. Igen, a kreativitás szabadsága, a merész alkotóerő és a karizmatikus egyéniség felett is.

A középszerű elme – láthattuk ezt Peter Schaffer Amadeusában is – tudatában van saját középszerű voltának, ezért irigyli az igazi tehetséget, és – nem válogatva eszközben és módban – addig nem nyugszik, amíg el nem tiporja azt. Vannak persze kevésbé intelligens középszerű emberek is, akiknek fogalmuk sincs önnön kisszerűségükről, ők abban a tudatban élnek, hogy alanyi jogon, már születésüktől fogva kiválóbbak, különbek, jobbak, mint a többiek. Őket irritálja, nyomasztja a társadalomból kiemelkedő, tehetséges alkotók személye.

A középszerű embert nem tudod meggyőzni semmiről, ami ellenkezik az ő meggyőződésével. Számára kizárólag a saját igazsága fogadható el, más szempontjai érvénytelenek, az érvek nála süket fülekre találnak.

Minden időben jutottak hatalomra – embertársat eltipró, meggyötrő, megtaposó, kiirtó hatalomra – középszerűek: hol többen, hol kevesebben. József Attila ezért nem taníthatott haláláig, Szabó Magda ezért nem írhatott jó darabig, nagy színészeink ezért nem léphettek hosszú ideig színpadra. De milyen érdekes, hogy egy ilyen középszerű ember neve (hozzátenném, sikeres nyelvész: Horger Antal) a megszégyenített, megalázott költő máig ható verséből maradt ránk. Egyébként nem ismernénk…

Egy évtized múlva az is kiderül, Takátsné Tenki Mária neve megmarad-e még kollektív emlékezetünkben. Most megadatott neki a 10 perc hírnév, mikor is kiderült, hogy a szombathelyi színház ügyében a városi önkormányzat salamoni döntést hozott: egy évig még Jordán Tamás vezetheti az intézményt úgy, hogy az említett jogász hölgy fogja időnként a munkát bizottsága több tagjával ellenőrizni.

Egy kicsit olyan ez a döntés nekem, mint az okos lány meséje. Aki, ugyebár, meglátogatta Mátyás királyt úgy, hogy jött is meg maradt is, és hozott is ajándékot meg nem is. Hiszen ha megbízok valakit egy színház vezetésével, akkor bizalmat szavazok neki, értékesnek tartom, amit csinál, és nem járok a nyakára árgus szemekkel figyelni, hogy mihez kezd azon a területen, amihez ő ért, én meg nem. Mert ha én értenék, akkor nyilván én pályáznám meg a posztját, és én végezném el az ő munkáját.

Ha meg nem szeretném megbízni, mert nem értek egyet a művészi – hangsúlyozom: művészi! – nézeteivel, véleményével, és fütyülök arra, hogy az összes munkatársa továbbra is vele akar dolgozni, akkor nem adok neki még egy évet, hanem megmondom a szemébe, hogy köszönöm az eddigi fáradozását, más irányvonalat szeretnék látni a színház munkájában ezentúl, és adnék neki búcsúzóul egy szép városi kitüntetést, mert Szombathely neki köszönheti, hogy lett és jelenleg is van színháza, ráadásul minőségi színháza. Merthogy búcsút mondani is lehet valakinek elegánsan, nem sértő módon, nem megalázva őt és nem lejáratva magamat.

De hát persze ezt még tanulni kellene…

Mielőtt bárki is megvádolna azzal, hogy bizonyára személyes kapcsolatban állok Jordán Tamással, elmondanám, hogy életemben egyszer volt szerencsém őt színpadon látni, mikor is a nyolcvanas években a kaposvári társulat ellátogatott a debreceni Csokonai Színházba, és bemutatta minden idők legjobb Mester és Margarita előadását, melyben Jordán a Mester szerepét játszotta. Szerencsére régebben még gyakrabban szerepeltek igazi színészek igazi tv-filmekben és műsorokban a közszolgálati televízióban, és kevesebb utcáról behívott “sztárt” láthattunk napi szappanoperákban, úgyhogy ismerhettük korunk legmeghatározóbb színészegyéniségeit, akik között Jordán nemcsak tehetségével, hanem adottságaival is (csodálatosan tiszta beszéd, összetéveszthetetlen orgánum) magasan kitűnt. Arról pedig, hogy színházigazgatóként mekkora és milyen minőségi munkát végzett, egyrészt a munkatársai beszélhetnének (ha lenne végre valaki, aki meg is hallgatná őket), és a darabok, amelyeket színre vittek.

Az a baj, hogy úgy tűnik, ezek mind nem számítanak. A tehetség, a kemény munka, a siker nem elég. A középszerűség utat tör magának, előle nincs menekvés, olyan, mint az Ady-féle magyar ugar: “lehúz, altat, befed.” Most a szombathelyi színház életében elkezdődik egy olyan esztendő, amit az idegek háborúja jellemez majd. A kérdés csak az: ki adja fel hamarabb? Jordán? A színészek? A nézők?

Mert itt mindenki csak vesztes lehet. Legalábbis hosszútávon…

Gellért Tünde

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!