Nemzet napszámosa

Adott szó és társaik - Kiveszőben világunkból?

Ha Jókai regényeket olvasunk vagy történelmi sorozatokat nézünk a tévében, számos olyan dologra csodálkozhatunk rá, ami – úgy tűnik – szép lassan (olykor inkább roham iramban) eltűnik az életünkből. Őszintén szólva én már belefáradtam, hogy harcoljak ellene, mert úgy látom, kevesen maradtunk, akiknek a hagyományos értékek még fontosak. Ugyanakkor sajnálom, hogy mindaz, amit elveszítünk, fájón hiányozni fog a jövőben, és a hiány negatív irányba visz tovább.

  1. Adott szó

A 19. században az adott szó garancia volt a legkomolyabb üzletkötésben is. Ha “parolát” adtak egymásnak az üzletfelek (azaz kezet ráztak az egyességre), akkor az egy aláírt szerződéssel ért fel. A családi életben is megszeghetetlen volt a kiejtett szó: ha az apa odaígérte a lányát valakinek, akkor a jegyesség már meg is kezdődött. Aki adott szavát megszegte, elvesztette jó hírét, megbízhatatlanná vált, nem kötöttek vele több üzletet vagy nem érintkeztek vele, nem hívták meg, társadalmilag ellehetetlenült. A csődöt jelentő gyakran követett el öngyilkosságot, mert tudta, hogy a benne megbízó üzletfeleknek nem tudja visszaadni a pénzét, nem tudja betartani a szavát (a társadalmi norma szerint az életével váltotta meg a becsületét).

Manapság az adott szó többnyire könnyedén elejtett, felelőtlen ígéret, aminek a betartására nem kötelez semmi. Lazán vállat vonunk, ez most így jött össze, nem rágódunk rajta. Többnyire nem is értjük, minek piszkálnak vele bennünket. Megpróbáltuk, nem sikerült, na és? Van ilyen. Ma velem történik meg, holnap mással. Lépjünk már tovább!

Ha szívesen olvasnál még erről, ne hagyd ki a következő posztot: itt! És ha akarsz tenni valamit azért, hogy a magadnak tett ígéreteket is beváltsd, akkor olvasd el ezt!

    2. Lojalitás

A török és a dél-koreai kalandfilm sorozatokban láthatjuk, hogy a szereplők többsége kiválasztja magának azt az embert, aki mellett lojálisan kitart, azt segíti (olykor szolgálja), jóban-rosszban mellette van, és akár az életét is áldozza érte. Akármilyen hihetetlen ez a 21. században, de több száz évvel ezelőtt bizony ez így működött. Természetesen akkor is voltak köpönyegforgatók, akik elárulták azt, aki mellett elsőként döntöttek, de a társadalmilag elfogadott norma a lojalitást preferálta.

Napjainkban számtalanszor tapasztaljuk, hogy amíg fontosak vagyunk valaki számára (mert érdek fűzi hozzánk, hasznára vagyunk), addig megy a törleszkedés, aztán ejtenek – egyik pillanatról a másikra -, mint a forró krumplit. A barátság fogalma már rég nem a Harry Pottert idézi, hanem valami laza ismerősi, haveri kapcsolat, ami inkább a szabadidő kellemes eltöltésére irányul, mint a bajban is kitartunk egymás mellett érzésének erősítésére.

Ami a legszomorúbb, amikor a legközelebbi családtagunknak lenne ránk nagy szüksége, de mi a saját kényelmünk érdekében elfordulunk tőle.

    3. Önfeláldozás, lemondás, kompromisszum

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a jelen kor embere nem kíván alkalmazkodni senkihez. Olykor még a saját házastársához vagy gyerekéhez sem. Sokan kizárólag a saját szempontjaik figyelembe vételével hoznak döntést, minden egyéb érvre süketek, nem hajlandók kompromisszumot kötni. Ezáltal nem is ismerik az önfeláldozás fogalmát, kizárólag a saját érdekeiket kívánják érvényesíteni. Nem probléma, ha 23 másik felnőttel együtt kell döntést hozni: alkalmazkodjon hozzá a másik 23, rá más szabályok vonatkoznak, ő a kivétel minden, számára kényelmetlen helyzetben.

Ez az önzésnek olyan magas foka, ami egyre inkább terjed. Egyesek úgy gondolják, hogy alanyi jogon – pusztán attól, hogy világra jöttek – már kiérdemeltek bizonyos előnyöket, státuszt. Az ostoba reklámok is azt sugallják nekik: “mert megérdemled”, a népszerű konyhapszichológia is arra sarkallja őket: ” szeresd önmagad, fogadd el magad”.  Azaz Isten őrizz, hogy megváltozz, így vagy jó, ahogy vagy! Minek is kéne fejlődnöd, ha így vagy tökéletes?

    4. A mások iránti tisztelet, empátia

Az előző pont logikus következménye. Ha kizárólag magunkra gondolunk, és a saját szempontjainkat érvényesítjük, azzal nagyfokú tiszteletlenséget mutatunk a másik fél iránt. Hiszen semmibe vesszük az ő érveit (olykor meg sem hallgatjuk ezeket), meg sem kíséreljük, hogy megértsük az álláspontját, az érzéseit, a problémáit. Gyakran tapasztalom, hogy hihetetlenül érzékenyek (olykor túlérzékenyek!) vagyunk saját magunkkal kapcsolatban, és döbbenetesen érzéketlenek mások iránt.

Nemrég kiderült, hogy a dánok olyan fontosnak érzik az empátiát, hogy oktatását bevezetik az iskolákban is. Mivel a dán köztudottan az egyik legboldogabb nemzet a világon, és ennek ellenére mégis komolyan szükségét érzi a társadalom, hogy állampolgárai bele tudják élni magukat egymás érzéseibe és helyzetébe, és ezt a saját eszközeivel elő is segíti, elképzelhetjük, mennyire fontosnak ítéli a problémát a közösségek fejlődése és a társas kapcsolatok szempontjából.

Ha szeretnéd megtudni, hogy a családon belül hogyan érezhetjük át a másik problémáit, és mit tehetünk, hogy segíthessünk, kattints ide!

    5. Pontosság

A pontosság a királyok udvariassága – tartja a mondás. Tanárként rendkívül idegesítőnek érzem, hogy folyamatosan vitatkoznom kell a szünetről késve visszaérkezőkkel, a délutáni táncórákra a gyerekeket az óra megkezdése után 15-20 perccel hozó szülőkkel, vagy éppen azokkal az anyukákkal, akik lazán az utolsó esti óra befejezése után érkeznek csemetéjükért, míg mi természetesen nem merjük őket egyedül ott hagyni, tehát nem indulhatunk egy fárasztó nap után egy darabig még haza. Ugyanezen felnőtt emberek a világ minden kincséért sem kockáztatnák, hogy elkésnek a munkahelyükről vagy nem viszik reggelente időben a gyerekeket az egész napos iskolába.

A másik iránti teljes tiszteletlenség megnyilvánulása a késés. Ezzel a magatartással ugyanis azt üzenem, hogy az én időm fontos, én fontos személyiség vagyok, akire nem vonatkoznak általános normák, azonban te egyáltalán nem vagy fontos, és a te időd értéktelen az enyémhez képest.

Ha kíváncsi vagy arra, milyen érzés, ha visszaélnek a türelemmel és az idővel, olvasd el ezt a posztot itt!

   6. Udvariasság, előzékenység

Vadidegenek löknek oda egy-egy sziá-t egymásnak, a felszolgáló letegez bennünket kérdezés nélkül, iskolás gyerekek (akik nem tegezhetik a tanító nénit!) jönnek be úgy az órámra, hogy nem bírnak magázni (holott legalább negyven évvel idősebb vagyok náluk). Az csak természetesen, hogy nálam jóval fiatalabbak nem engednek ki vagy be az ajtón, hogy a fiatalabb nem adja át a helyét tömegközlekedési helyen az idősebbnek (vagy netán férfi a nőnek), hogy hol van már az az idő, amikor felsegítették a kabátunkat, vagy becsukták ránk az autó ajtaját. Mert egyre inkább hiányzik az egymás iránti tisztelet, a másik méltóságának elfogadása. A nyelvünkből pedig apránként a kérem és a köszönöm is eltűnik.

Ha érdekel a téma, kattints ide!

    7. Az idősek tisztelete és megbecsülése

Ha ismerjük egy kissé a történelmet, láthatjuk, hogy azok a társadalmak tudtak évszázadokig fennmaradni, melyek bölcsen építettek idős állampolgáraik tapasztalatára és tudására. Fontos alkalmakkor nemcsak kikérték a véleményüket, de igyekeztek tanácsaiknak megfelelően is cselekedni. A családban a patriarcha és a matróna szerepe jelentős volt, nem döntöttek fontos kérdésekben nélkülük.

Manapság értéknek számít fiatalnak látszani. Ezért sokan sanyargatják magukat, visszatérő vendégek a plasztikai sebészeten, szorgosan látogatják az edzőtermeket, hogy megőrizhessék a látszatot, ami a munkaerőpiacon ma aranyat ér. Az ötvenen felüli nemzedék tagjait leírják, átlépik vagy éppen tudomást sem vesznek a létezésükről (a televíziók például köztudottan a 18-49 éveseket tekintik célcsoportjuknak). Azt a kultúrát, azt a társadalmat, amely nem becsüli meg idős tagjait, a hanyatlás fenyegeti, mert az a logikus és törvényszerű, hogy az egymást követő generációk mindig az előzőekre támaszkodnak.

Ha érdekel, hogyan látja ezt egyik legkiválóbb bloggerünk, olvasd el itt!

 8. Őszinteség

Egyre kevesebben merjük kimondani, vállalni a véleményünket. Őszintén, ítélkezés nélkül, tapintatosan vagy kendőzetlenül, úgy, ahogy a helyzet éppen megkívánja. Félreértés ne essék, nem azt állítom természetesen, hogy arroganciára lenne szükség, arra, hogy valakinek a képébe vágjuk az igazságot, és megsértsük a méltóságában, hanem meg kellene próbálni nem körülírni, nem felnagyítani vagy éppen enyhíteni, nem álszent módon vagy éppen alattomosan a másik háta mögött elsuttogni a számunkra nyilvánvalót.

De hát gyakran sunnyogunk, intrikálunk vagy éppen pletykálunk, mert az érdekeink így kívánják, vagy mert kezdünk kikopni a gerincesek közül. Szomorú, merre tartunk.

Ha erről szívesen olvasnál egy kiváló írást, keresd itt!

    9. Köszönet és hála

Sajnos manapság sok mindent úgy tekintünk, mintha járna nekünk. Nem divat hálásnak lenni valamiért, amivel megajándékoznak, talán mert oly sok mindent kapunk, oly sok mindenünk van, és mégis egyre többre és többre vágyunk. Telhetetlenek vagyunk. Sosem érjük be azzal, amink van, úgyhogy nem is vagyunk elégedettek. Így hálásak sem. Pedig rengeteg dolog van az életünkben, amit nem magától értetődőnek kellene tekinteni, hanem hálás szívvel fogadni, és köszönetet mondani érte.

Az egyik kedvenc filmemben (Az istenek a fejükre estek) a Kalahári sivatagban a busmanok földjére hull egy üres kólás üveg. Eleinte a törzs tagjai kézről kézre adják, és munkához, játékhoz egyaránt használják. Később azonban viszályt okoz, hiszen többen is összevesznek rajta. Elhatározzák hát, hogy elmennek a tengerig – számukra a világ végéig -, és belehajítják a vízbe. A busmanok tudták, hogy mit akarnak: visszakapni régi, megelégedett, boldog életüket, és a kólás üveg azt is megmutatta nekik, mennyire hálásak lehetnek mindenért. Nem újabb és újabb kólásüvegekért imádkoztak, hanem attól az egytől is meg akartak szabadulni, mert látták, mekkora pusztítást okoz a mindennapjaikban.

A nyugati társadalmak gazdasága az ember birtokló és felhalmozó énjére épít, aminek az egyoldalúsága nyilván nem szorul magyarázatra. Ne javítsuk meg, inkább dobjuk ki, és vegyünk helyette újat! Ez az életfilozófia folyamatos taposómalomba kényszeríti a dolgozó embert, hiszen a folyton megújuló igényeket ki kell elégíteni. Pedig a kevesebb több, és a lelkünk új erőre kapna, ha megtanulnánk hálásak lenni azért, amink van.

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan alakítsd ki hálaadó képességedet, olvasd el ezt a posztot!

 10. Megbocsátás

Túlfejlett egónk gyakran kényelmetlennek, sőt olykor lehetetlennek érzi a megbocsátást. Haragot tartani, minden kapcsolatot megszakítani valakivel akár hosszú évekre, nem venni tudomást életünk egykori fontos szereplőjéről valami sérelem miatt – mindez nem szokatlan dolog világunkban. Pedig az időnk kevés: nem érdemes sértődöttségre, gyűlöletre, hallgatásra pazarolni, negatív energiákat gerjeszteni. Kicsinyesek vagyunk? Túlzott fontosságot tulajdonítunk magunknak? Megalázónak érezzük, ha megbocsátunk valakinek? Netán nehezünkre esik kimondani, hogy már nem haragszunk? Vagy sérti valami a büszkeségünket?

Itt találsz egy gyönyörű történetet az őszinte megbocsátásról!

Bizonyára felsorolhatnánk még számos egyéb dolgot is, ami kiveszőben van világunkból, és aminek a veszteségét generációkon át érezni fogjuk. Valószínűleg szubjektív a listám, mások esetleg nem ezekre reagálnak érzékenyen, hanem másokra, nem tudom. Mindenesetre új erkölcs van kialakulóban, új mentalitás, ami biztosan nem lesz jobb az eltűnőben lévő réginél.

Gellért Tünde

Hálás köszönet a következő blogok szerzőinek, akik posztjaikkal hozzájárultak a cikkhez:

  • http://regisegeknek.cafeblog.hu
  • http://astrid.cafeblog.hu
  • http://mystique.cafeblog.hu
  • http://cinnamon4x.cafeblog.hu
  • http://kapcsolathekker.cafeblog.hu
  • http://kissemese.cafeblog.hu
  • http://apolono.cafeblog.hu
  • http://csakcsinald.cafeblog.hu
  • http://lifeinmotion.cafeblog.hu

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!