Nemzet napszámosa

Miért hagyod, hogy így beszéljen veled a gyereked vagy az unokád?

Mottó: Ha sokat kívánnak valakitől, és nem nézik el neki, ami hiányossága van, azt mutatja, hogy jó lélekkel vannak hozzá. (Szabó Magda: Álarcosbál)

  • Hülye vagy, Papa? Nem is szeretek csúszdázni!

Ez a kedves mondat egy kb. 8 éves kisfiú szájából hangzott el felháborodottan és olyan hangosan a TESCO előtti padról, hogy még én is meghallottam, amikor a megrakott bevásárlótáskákkal elhaladtam nagypapa és unokája előtt.

Bevallom őszintén, érdeklődve vártam a választ erre a bűbájos megnyilatkozásra, ami abban merült ki, hogy az idős férfi hümmögve elnézést kért, amiért azt feltételezte Daniról, hogy szeret a strandon csúszdázni.

Igen, így nevelünk mostanában gyermeket, unokát. Mi kérünk elnézést. Vagy ráhagyjuk, mert mit is tehetnénk? Biztos az oviban, iskolában tanulják szegények a csúnya beszédet a többiektől. Ezáltal felmentjük őket is, magunkat is a felelősség alól. Más tehet róla. Mindig más, sohasem mi.

Ahogyan az a fiatal anyuka is teljesen jól kezeli a helyzetet, aki lazán hagyta, hogy a vonaton a 3 éves kisfia futkosson az ülések között. Ő meg bájos és büszke mosollyal az arcán ragyogott ránk, utastársakra, amikor tisztes távolból futott a gyereke után, de rá nem szólt, le nem állította. Mindezt negyed órán keresztül. Hála Istennek, a kicsi utána elfáradt.

Mi, többiek, akik elszenvedjük a neveletlen viselkedés minden velejáróját (éktelen sivalkodást, ordítozást, hisztit, sírást, elképesztő viselkedést) szégyelljük magunkat, ha szólni merünk. Hogy bocsánat, akkor kellene a gyereket nyilvános helyre hozni, ha meg is érett rá. Vagy netán kulturáltan ráneveltük, hogy másokra is tekintettel kellene lennie, nemcsak azt a viselkedést produkálnia, amit otthon elfogadunk tőle. De hát hogyan is tudna szegény különbséget tenni! Úgy gondolja – és teljes joggal, ha senki nem tanítja meg disztingválni -, hogy ami otthon elfogadott viselkedés, az valószínűleg helyes, tehát miért ne viselkedne ugyanúgy más környezetben is? Hiszen nincs, aki rászóljon, és elmagyarázza, mi a helyes és mi nem. A szülő és nagyszülő egyre ritkábban, ugye, azt meg végképp nem nézik jó szemmel, ha ezt egy kívülálló, egy idegen teszi. Pedig a gyerek számára minél több ilyen eset történik meg, annál jobb, mert ha látja, hogy többek véleménye szerint sem szabad bizonyos dolgokat megtennie például a buszon vagy egy üzletben, akkor előbb-utóbb rájön arra, hogy mi az, ami tolerálható, és mi az, ami nem.

Azonban egyre gyakrabban azt tapasztalom, hogy a következő szülői hozzáállás a mérvadó:

A helyszín egy élelmiszeráruház, ahol egy négy gyermekes család áll be mögém a kasszánál. Apuka véletlenül nekem tolja a babakocsit, de azonnal elnézést is kér, semmi gond, magamban ötöst adok neki, hogy így segít a feleségének. Feleség nagy zajjal csapkodja le a vásárolt dolgokat a szalagra, közben 5-6 éves kislány egy szál kisnadrágban, meztelen felsőtesttel rohangál az üzletben. Amikor a szomszédos (üres) kasszakorlátja mögé bújik be, és az ott kosárban elhelyezett szemüvegkeretek között turkál, apuka sokadszorra is rászól, kéri, azonnal jöjjön vissza, és viselkedjen tisztességesen. A kislány a füle botját se mozdítja, felmászik a korlátra, Anyuka pedig leinti a férjét, hagyja már békén a gyereket. Erre Apuka:

  • De hát meg kell végre tanulnia, hogy nem viselkedhet így! Mert máshol ezt nem biztos, hogy el fogják nézni.
  • Hagyd már élni azt a gyereket! Minek kell mindenbe beleszólnod! -válaszol bájosan Anyuka, és a kislány ezt úgy hálálja meg, hogy befurakszik a pénztárpult és közém, amikor fizetnem kellene.

Nem marad sokáig, mert közlöm vele, hogy itt neki semmi dolga, nekem pedig van, és megkérem, menjen odébb. Rögtön meg is teszi. Valószínűleg a korlátról is leszáll, ha szólok neki. Mert a gyerekek igenis érzik, hogy nem mindig az a jó, ha szabadjára vannak engedve. De a pénztárosnő és én is bölcsen tudjuk, hogyha “beleszólunk”, akkor mi is megkapjuk a magunkét az Anyukától, ahogy Apukának se adott esélyt sem arra, hogy gyereket neveljen.

Félreértés ne essen, nem azt állítom, hogy nincsenek, nem léteznek szülők és nagyszülők, akik okos szigorral, de szeretettel, végtelen türelemmel és következetesen nevelik utódaikat. Én csak azt mondom, hogy ők vannak sajnos kevesebben, egyre kevesebben. Mert valami furcsa majomszeretettől áthatva túl sokat engedünk meg gyermekeinknek, akik emiatt egyre kevesebb tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnek irántunk, míg végül olyan kicsire zsugorodunk a szemükben, mint a Papa, aki azt hiszi, odavan az unokája a csúszdáért…

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!